A szimpatikus 'Pupi', alias Javier Zanetti a XXI. századi szélsőhátvéd tipikus megtestesítője: nemcsak tökéletesen védekezik, képes jobbhátvédként akár csatárt is játszani, pontosan ad be s a kapu előtt sem jön zavarba. Buenos Airesben nőtt fel a Déli Kikötő-negyedben, s a család finoman szólva sem dúskált a pénzben, ő is sokat segített kőműves édesapjának a focizás mellett - talán innen fáradhatatlan ősereje. BA külvárosában kezdett el focizni, s Talleres Cordoba majd a Banfield csapataiban bukkant fel 19 éves korában a profik között - az élet más területein nem vesztegette az idejét, mert ekkor már ismerte jelenlegi feleségét, Paulát, egy egyetemi tanár szemrevaló leánykáját. Paula ma is gyakran feltűnik az Inter hazai meccsein, a fotósok és autogramkérők kifejezett örömére:). Hamar felfigyeltek tehetségére s már 1994-ben bemutatkozhatott a válogatottban Chile ellen, egy év múlva ott volt a Copa-Americán, majd újabb egy év múlva Passarella elvitte őt a atlantai olimpiára is. Erre időközben külföldön is felkapták a fejüket a nagy klubok: Moratti elnök első nagy igazolása Javier volt, s 6 millió dollárt ért meg neki az akkoriban inkább középpályásként szereplő játékos.

Javier 1995-ben érkezett Milánóba s itt sem sokat vacakolt: a szezon végén az UEFA-Kupa döntőjében győztes gólt szerzett a magának példaképet Lothar Matthaeusban találó jobb-bekk. A magánéletben nem olyan kemény és szőrösszívű mint a gyepen: szereti Tom Cruise és Demi Moore filmjeit, kedvence az Andy Garcia és Meg Ryan fémjelezte "Ha a férfi igazán szeret" c. romantikus szőkenős szösszenetes filmecske. Ott volt az 1998-as VB-n is, ahol Anglia ellen a VB egyik legszebb gólját lőtte, a 2002-es ázsiai tornán pedig csapatkapitányként tett mindent a sikerért. A klubjában is elkerülte a szerencse, pedig a kék-feketéknél olyan fantasztikus játékosok fordultak meg a keretben, mint Ronaldo, Djorkaeff, Zamorano, Winter, Baggio; Pagliuca, Bergomi, Roberto Carlos! Zanetti nem tartja magát nagy játékosnak (l. magyar sztárocskák...), s nagyon vallásos, ugyanis minden pályára lépés előtt keresztet vet, akárcsak korábbi csapattársa s legjobb barátja, Ivan Zamorano, a Real egykori "Helikoptere". Javier pedig lelkesedése és megbízhatósága miatt a szurkolók kedvence, az Inter és az argentin válogatott csapatkapitánya lett. 2004-ben, a Copa Americán elérte legnagyobb sikerét a kék-fehérekkel: második lett az örök rivális brazilok ellen a kontinensen.

Hihetetlen, de ez a nagy harcos ezen az ezüstön s a két nem a legmagasabban jegyzett UEFA-címen kívül klubszinten a 2005-ig semmit sem nyert még, pedig immáron tíz éve a futball csúcsain villog neve! Nem véletlenül üldözte kitartóan őt a Real Emilio Butraguenoja, ám Javier maradt kedvenc városában, s 2007-ig meghosszabbították szerződését - így az egyik legnagyobb helyi bálvány, aki Argentínában egy gyermekotthont működtet, 12 szép év után a fekete-kékektől vonulhat vissza.
2005 tavaszán-nyarán tőle meglepően nagy ütemben gyarapította a család nemesfém-készleteit: először elnyerték (távollétében) legényei az Olasz Kupát, miközben ő az argentin válogatottal szerepelt a németországi Konfederációs Kupán, ahol a brazilok mögött meg kellett ugyan elégedniük az ezüstéremmel, de Javier számára örökké emlékezetes marad az elő-világbajnokság, hiszen itt lépett túl századik válogatottságán! Egykori csapattársa és csapatkapitány-elődje, Diego Simeone 106-tal nem sokáig fogja tartani a válogatottsági rekordot...