A Santa Fé nevű megyében született kis Luján pályafutása meglehetősen rögösen indult: hátrányos helyzetű, szegény, apanélküli családban nőtt fel, ahol a mindennapi betevő gyakran 1-2 karéj kenyérből állt... Szerencséjére nevelőapja, anyja második férje, akinek a nevét is felvette tisztelete jeléül, nagy focidrukker volt, s erre a pályára állította a kis Samut is, aki a lakóhelyükhöz legközelebbi nagy klubban, Rosario Cityben a Newell's Old Boysban ismerkedett meg az alapokkal. Már korán felfigyeltek tehetségére, s már 15 évesen a nagyokkal edzett rendszeresen az utánpótlás-válogatottak fénye! 1996-ban, 18 évesen már alapember volt az Április 2. stadion csapatában, ahol olyan társai voltak, mint a ma is válogatott Diego Quintana, a válogatott kapus, Cejas, Fagiani, Diego Crosa, a bolgár Jotov, a monacói Lucas Bernardi! Ott volt az 1997-es malajziai junior-világbajnokságon is a kék-fehérekkel, s José Pekerman az alaptagok között tartotta számon mai csapattársával, Cambiassóval, Riquelmével, Aimarral együtt, s többek között a magyarok, a brazilok és az uruguayiak megverésével megvédték 1995-ös VB-címüket! A torna után már csak két hetet töltött a vörös-feketékkel, hiszen az ország egyik legnagyobb klubja, a Boca Juniorshoz hívta őt. Nagyon jól választott: három év alatt kétszeres országos bajnok, egyszeres Libertadores Kupa-győztes lett, s a Világkupa-döntőn is játszott volna, ha nem lett volna akkorra már római lakos. Olyan csapattársai voltak a kék-sárgáknál a védelemben, mint Óscar Cordoba, Abbondanzieri, Arruabarrena (szintén válogatott, ma Villareal), Jorge Bermudez, Mauricio Serna, Hugo Ibarra, a veterán Jorge Bermudez...

Ekkor már válogatottnak vallhatta magát, hiszen 1999 februárjában esett át a tűzkeresztségen Venezuela ellen, s azóta csak sérülése miatt maradt távol a nemzeti 11-től! 2000-ben elérkezettnek látta az időt hogy átruccanjon Európába: több kérő mellett az érte 20 millió eurót fizető AS Romát választotta, főleg azért, mert honfitársai, Gabriel Omar Batistuta, Abel Balbo és Leo Cufré is a keret tagja voltak. Capello nagyon bízott benne: egyből a kezdőbe tette, s köré szervezte meg a védelmet: Panuccit a jobb, Candelát a bal oldalra, mellé a brazil veteránt, Aldairt - akihez nem ártott egy biztos ember... Eleinte zavarta, hogy nem beszélhet csak az argentinokkal, mert ugye hogyan irányítsa a védelmet, ha nem érteti meg magát a többiekkel, de tavasszal már remek formában játszott s a Gazetta őt választotta meg az év középhátvédjévé! Egy év múlva Itáliában is felért a csúcsra: a Roma megszerezte a hőn áhított bajnoki címet, a scudettót! A 2000-es Copát a válogatott "tüntetése" miatt ki kellett hagynia, de a 2002-es VB-nek esélyesként szaladtak neki, mindenki azt várta, hogy most végleg berobban a köztudatba Ayala párjaként - egyik sem jött össze a kényelmesen és akaratgyengén muzsikáló válogatottnak, szégyenszemre már a csoportkört sem élték túl! A farkasok a Calcióban bajnoki címvédőként is csak szenvedtek, ő sem volt éppen csúcsformában - ezt sokan a balul sikerült VB sokkjának tekintették. A Romával a 2001-es teljesítményüknek még csak nyomába sem értek, pedig néha még a BL-győzelemre is esélyesnek tartották őket: igaz, ritkán látni ilyen csapatot, mint a csúcsformában lévő Totti-Batistuta-Panucci-Émerson-Lima-Candela-Montella-Delvecchio-féle bordó gárda volt! Amikor a 2004-es szezont is csalódással zárták, ráadásuk kiderült, hogy a klubnak százmillió eurós adósságai vannak, egyértelművé vált hogy távozni fog: bár hívta a Milan és a Juve is, ő mégis a Realt választotta. Végre nem lesz gondja a megértéssel és megértetéssel, lévén az argentinoktól nem áll messze a spanyol nyelv...

A világ egykori legjobb hátvédje Madridban úgy játszott, mint egy izgulós ifista: bizonytalanul, lassan, körülményesen, az ellenféltől méterekre lemaradva és sokat hibázva védekezett, ő volt az egyik főkolompos a királyi klub pocsék szezonkezdetében. Bár megszerezte első majd második bajnoki gólját is, a gátlás megmaradt s bizony Ivan Helguera sokkal megbízhatóbb hátvéd volt nála. A közönség sem fogadta kegyeibe, a média pedig egyenesen ellenséges hangulatú cikkeket írt róla - nyáron a vezetők el is adták őt 16 millió euróért az Internek, mégpedig úgy, hogy Samuel nem igazán szeretett volna távozni... A nyári Konfederációs Kupa-ezüstérem után honfitársával, Solarival együtt költözött Milánóba, s jellemzi a madridi vezetők hozzáállását, hogy eladásával egyetlen esztendő alatt körülbelül 13 millió eurót fizetett rá a spanyol gárda! Samuelt lenyűgözte az Inter aktivitása és ragaszkodása, ráadásul több válogatottbeli társa is a kék-feketéket erősíti (Solarin kívül Cambiasso, Julio Cruz és a csapatkapitány Javier Zanetti, Verón, Burdisso, Kily Gonzales), így egyetlen esztendő után visszatért a Serie A-ba - ahol első tétmérkőzésén hátulról leköpte Nedvedet s ezért hárommérkőzéses eltiltást kapott...